2014. március 8., szombat

#29 Félek, hogy nem hagyok magam után semmit...


Most, hogy elgondolkodtam azon, mitől parázok és mitől félek, arra jutottam, hogy a kettőnek más-más jelentése van – számomra. A „para” kifejezés amolyan külső ingerek által kiváltott félelmet takar inkább. Parázok a galamboktól (meg úgy általában a madaraktól), a sötét, elhagyatott helyektől, az orvosoktól, vagy egy jó horror filmtől. A „félelem” megfogalmazást inkább komolyabb, érzelmekhez köthető esetekben használom. Félek attól, hogy elveszítem a szeretteimet. Félek attól, hogy azok akiket én fontosnak tartok, idővel elfelejtenek. Félek attól, hogy egyszer csak egyedül leszek, ahogy attól is, hogy nem hagyok magam után semmit…

I.

2014. február 25., kedd

#28 És amikor már minden sínen van, ő egyszercsak kidob

Hogy félek-e a jövőtől? Nem félek: jön, aztán elmúlik. Igaz, lesznek benne morbid dolgok, például az, hogy meghalok. Vicces. Szóval formálhatom a jövőmet kedvem szerint, kitűzhetek célokat, dolgozhatok értük. Amitől mégis félek, az egy váratlan, extrém helyzet, ami mindent megváltoztat. Például elkezdek egy új életet egy idegen országban, az ott élő szerelmem mellett, és amikor már minden sínen van, ő egyszercsak kidob. Akkor mit csináljak? Éveket vesztettem emiatt az életemből. A jövőtől tehát nem félek, de azért néhány dolog benne para lehet.

B., 20 éves

2014. február 9., vasárnap

#27 Csak limitált példányszámban szaladgálnak Igazik a világban?!




Az egyik legnagyobb félelmem, hogy nem leszek elég tehetséges abban a szakmában, amit hamarosan tanulni fogok. Mi lesz, ha kiderül, hogy mégsem vagyok elég kreatív ehhez? A másik pedig az, hogy egyedül maradok – lesz-e nekem egyszer olyan, hogy "igazi"? Vagy csak limitált példányszámban szaladgálnak Igazik a világban, és csak a szerencsések találkoznak a sajátjukkal? Vagy már találkoztam vele, csak nem vettem észre?!
Aztán vannak még a kisebb paráim. Például rettegek az orvosoktól, leginkább a fogorvosoktól. Nem egyszer előfordult már, hogy a váróban sírva fakadtam, mert annyira féltem... Vagy ha egyedül vagyok itthon éjszaka, akkor teljesen paranoid leszek, és csak a kutyámmal együtt merek kimenni a konyhába egy pohár vízért. De a legirracionálisabb az, hogy félek a lichthofoktól. Sötét, mély, és ki tudja, hogy milyen állatok laknak az alján.


Zs., 25 éves
 

2014. február 1., szombat

#26 Legnagyobb parám szimplán a halál





Legnagyobb "parám" szimplán a halál. Nem a puszta ténye, hanem az az ismeretlenség és kiszámíthatatlanság, amit önmagában rejt. Mindemellett legjobban attól félek, hogy halálom az emberi élethez méltatlan, és szenvedéssel teli lesz. Hiszek abban, hogy mindenki úgy hal meg, ahogyan élt, és ebből kiindulva magát a méltóságteljes élet elérésében folytatott "küzdelembeli" kudarctól tartok – egyenlőre – a legjobban. A "para" jelentését pedig visszavezetném az eredeti szóra, amiből keletkez(het)ett – paranoia – annyival módosítva definícióját, hogy olyan szorongásos félelem, ami saját magunk egy életen át tartó üldözéséből táplálkozhat.



Gy., 23 éves

2014. január 29., szerda

#25 Félek, hogy patópálos vagyok




Elég közhelyes dologtól félek. Attól, hogy nem leszek boldog 2-5-10-30 év múlva, meg hogy most olyan emberrel élek, aki nem elég kreatív nekem, nem hozzám való, és ezzel ezt az időt is "elfecsérlem". Ez annak a rovására is mehet, hogy nem fogok szülni, és egyedül maradok idős koromban…
Szerintem azt, hogy ki mennyire parás: örököljük és gyermekkorunkból hozzuk magunkkal a felnőttkorba. Pl. ha egy anyuka fél a bogaraktól: sanszos, hogy a gyereke is félni fog tőle, hisz ezt látja. Anyukám is ilyen, de én igyekszem tenni ellene. Félek például a pókoktól, de ha látok egyet, akkor igyekszem valahogy összeszedni (nem megölve), és kivinni.
Aggaszt az is, hogy lemaradok dolgokról. Gyerekkoromban és tinédzserként nagyon sok mindent nem tettem meg, amiről csak én tehetek, hisz a lehetőségem megvolt. Félek, hogy "Pató Pálos" vagyok. Szerintem ez a legnagyobb parám.

A., 30 éves

#24 Mi teremtjük újjá

Amitől én félek, az maga a félelem. A félelem lesben áll, és alattomosan támad: egyszerre megbénít és ezzel teljesen tönkreteszi azt a helyzetet, amiben éppen vagyok. Ilyenkor lefagyok, rágörcsölök a dolgokra. És közben attól is parázom, hogy a többi ember látja rajtam, mi történik éppen.

Mindez régen kezdődött, alsó tagozatos koromban, amikor egyszer versszavalás közben rám tört és összeszorította a torkomat. Abban a helyzetben teljesen megnémultam, később én lettem az osztályelőadásokon az állandó magnófelelős.

De úgy gondolom, a félelem csak egy nagyon rossz reakció az élet ismerős vagy ismeretlen dolgaira. Ahogyan megtanultunk félni, úgy el is tudjuk hagyni azt. Meg kell próbálnunk mindig a jót újjáteremteni.

E., 35 éves

2014. január 26., vasárnap

#23 Kevésnek fogom érezni, ami vagyok


Parázom azon, hogy nem érem el a kitűzött céljaimat, vágyaimat, és pár év múlva "kevésnek" fogom érezni, ami vagyok, s azt kell, hogy mondjam magamnak, hogy igen, ezt nagyon elcsesztem, és talán másképp kellett volna...


P., 26 éves